Dió újra elvitt bennünket a Béke Sztúpához

A családi fotóalbum újra bővült Zalában

Nem tudom, hány fényképünk van már Zalaszántóról. Sok. Gyanítom, indokolatlanul sok.

Dió az erdőben. Dió a sztúpánál. Mi a sztúpánál. Anyu a sztúpánál. Imamalom. Zászlók. Erdő.

Megint Dió. Aztán ugyanez egy évvel később. Vagy fél évvel, mert nálunk Zalaszántó valamiért nem évi egyszeri program. Nyár elején megyünk. Aztán nyár végén megállapítjuk, hogy tulajdonképpen mehetnénk megint. És megyünk.

Ha kizárólag turisztikai szempontból nézem, ennek az égvilágon semmi értelme. A zalaszántói Béke Sztúpa nem költözik arrébb két látogatás között. Az imamalmok is ott maradnak, ahol legutóbb hagytuk, az erdőn keresztül vezető út sem talál ki magának új nyomvonalat csak azért, hogy legyen min meglepődnünk.

Mi mégis újra meg újra végigmegyünk rajta. És újra fényképezünk. Sokáig azt gondoltam, a helyet. Pedig nem. Hanem a magunk békéjét.