Dőlj hátra, elmesélek neked egy esküvőt…

A csöndes nógrádi dombok között megbúvó alsópetényi Prónay-kastély több mint két évszázada már, hogy tanúja emberi sorsoknak, kimondatlan titkoknak, kimondott ígéreteknek és némán, hét lakat alatt őrzi a múltat. Ám a múlt nemcsak a falakban él tovább, hanem az idő marta lépcsőfokokban, a simára koptatott korlátokban és a kilincsekben is.

Amikor beléptünk a Prónay-kastélyba, és most nem azt mesélem el, amikor a modern, automata fotocellás ajtó utat engedett nekünk, hanem azt, amikor beléptünk a hajdani, a XVIII. században épült kastélyépületbe. Érted! XVIII. század. A mából nézve úgy kétszázhetven év. Elénk tárultak a hajdani szalonok, ott voltak előttünk a régi ajtók, rajtuk a régi kilincsek, amelyeket hosszú évszázadokon át emberek százai érintettek meg. Most pedig mi.

De ki nyomta le ezt a kilincset először? Ki tette rá a kezét azon a reggelen, amikor először öltött ünnepi ruhát? Ki lépett át rajta reménnyel? Ki félelemmel? Ki boldogan? És ki úgy, hogy még nem tudta, az élete azon a napon örökre megváltozik majd?

Itt a parketta sem parketta. Megszámlálhatatlan lépés emléke. Beszélgetéseké, várakozásoké, találkozásoké, búcsúké, ünnepeké. És volt egyszer itt egy fiatal lány is, aki ugyanígy végigsimított a kilincsen, mielőtt átlépett volna egy új élet küszöbén. Nem tudjuk, ki volt ő. De kétszázvalahány év alatt… abban szinte biztosak lehetünk, hogy nem is csak egy.

Ezeket a történeteket ma már nem ismerjük. A kéznyomok régen eltűntek, a tradíciók változtak, árnyaltabbá lettek. A falak azonban emlékeznek. És ezen a nyári napon újabb történettel gazdagodtak.

Noémi és Márkó történetével.

Az idő

Ma reggel is ugyanúgy telnek a percek, mint bármely másik napon. Mégis egészen másként éljük meg őket. Minden pillanatnak jelentősége lesz. Minden apró mozdulat közelebb visz ahhoz az egyetlenhez, amelyre hónapok, néha évek óta vár valaki.

A Terézia szalonban a régi állóóra csendesen számolta a perceket. Nem siettetett senkit. Nem is  állította meg az időt. Egyszerűen csak tette a dolgát, ahogy talán már évtizedek, talán még régebb óta. Körülötte azonban minden élt.

Az utolsó papucsos percek

Halk beszélgetés, felnőtt nők cserfes csacsogása, finom ecsetvonások a sminkpamaccsal, mosolyok, egy csésze gőzölgő tea, és az apró igazítások a frizurán.

Ebben a néhány csöndes percben még az ecsetek is tudják, hogy ma nem egy hétköznapi arcot, hanem egy menyasszonyt készítenek fel életének igencsak fontos pillanatára. Még maga Yves Saint-Laurent is elismerően bólintana erre a „petit Paris” hangulatra.

Arra a néhány órára, amikor a menyasszony még a készülődés nyugalmában ül, de gondolatai már lassan a szertartás felé indulnak. És akkor megpillantja a ruhát!

A ruha, amit Carrie Bradshaw elbaltázott esküvője inspirált

Heteken át próbálta, sétálgatott érte a budapesti Belvárosban, a Bazilika árnyékában, a Bajcsy-Zsilinszky úton. A ruháért, amelyben ott van egy csipet Carrie Bradshaw, egy leheletnyi New York és nagyon sok Lautner Bridal Couture.

És már mindjárt viselheti. Ekkora öröm beteljesüléséhez kell a barátnő, akivel szeretik egymást. Nem csak azért, mert senki sem tudja magának megkötni a hátán a fűzőt, nem csak azért, hogy bekösse a nyakéket, vagy hogy megkeresse az ezernyi apró menyasszonyos micsoda között az ékszeresdobozt. Azért kell, mert évek óta ő a legjobb, legőszintébb társ, aki ma tanú is lesz. Tanúja annak, amikor a menyasszony kimondja a szerelmének az örökig tartó ígéretet.

A feladat pipa, a menyasszony gyönyörű, így dolga végeztével az a barát is elsétál, aki a tejben, a vajban, a jóban, a rosszban, eddig mindig mellette állt.  De most még vár rá egy feladat.

A két tanú, egymás kezét szorítva, szerelmesen andalogva indul a vőlegény elé.

Muszáj itt leírnom a kalap-sztorimat. Valamikor ötévesen kezdődhetett, amikor a váci belvárosi sétához kölcsönvettem a keresztanyám nyári, hófehér napkalapját. Nyaltuk a fagylaltot, citromot vaníliával, a kalap meg folytonfolyvást belelógott a fagyiba. Akkora volt rám, mint egy napernyő. Mondjuk praktikus volt, mert a célját ellátta. Szóval, bevallom, a kalapok és a fejdíszek rabja vagyok száz éve. Nem divatot látok bennük, hanem stílust, eleganciát és különlegességet. Azt a fajtát, amelyik nem ordít, csak éppen odasúgja, hogy „Nézz meg még egyszer”. Nos, nézzétek meg még egyszer. Észrevétlenül viselik, mintha egy fedora kalapban, meg egy burgundi fejdíszben születtek volna. Jól van, elmondtam, hagyom tovább sétálni őket.

Egyedül

A menyasszony eközben egyedül maradt. Vagyis, dehogy egyedül. Hiszen ott van vele a ruha. És ez a rövidke idő nagyon fontos számára. Mert minden lánynak kell egy kis idő azelőtt, hogy asszonnyá váljék álmai ruhájában.

Le kell írnom itt, ennél a fényképnél, hogy ez egy óriási, nagyon tudatos fotó. Nem azért készült el ez a felvétel, hogy mi itt most gyönyörködjünk benne. Azért születhetett meg, hogy a menyasszony, ha majd száz év múlva nézegeti, tökéletesen emlékezni tudjon erre a ruhára, a pillanatra. És garantálom, hogy soha nem fog eszébe jutni róla Carrie Bradshaw, meg a Szex és New York sem. Az fog az eszébe jutni, hogy a ruha ráomlott, hogy vele együtt lélegzett a hatalmas, nehéz kelme, és az óriási, súlyos uszály ellenére hihetetlen könnyedséget és felszabadultságot adott.

Furcsa ezt egy öltözékre mondani, de ez a ruha, minden parádés szabásvonala, ezer kis apró dísze, rafinériája ellenére csöndes. Nem csillog. Nem akar mindenáron elkápráztatni. Nem követeli a figyelmet. Egyszerűen jelen van, méltósággal és hatalmas eleganciával.

A külvilág először kopogtat

Aztán egyszer csak, Noémi már nem a ruhát simogatta, dicsérgette, hanem a beszűrődő hangokra lett figyelmes.

Valahonnan, odalentről a kastélykertből ismerős hangok sodródnak be a nyitott ajtókon. A kertben már gyülekeznek a vendégek. Valaki hangosabban mesél valamit, a többiek meg oltárira nevetnek. Összecsilingel két pohár koccintása, de – hallgassuk csak – most meg itt apró körmöcskék kopogtatnak a parkettán. Rézi az! És már ő is a menyasszonnyal együtt hallgatja a vidám dzsemborit odakintről.

Mintha ő lenne az első, aki észrevette, hogy megérkeztek, és meg van győződve arról is, hogy mindenki miatta utazott Alsópeténybe. Őszintén szólva, ebben természetesen eszünkbe sem jutott megcáfolni Rézit. Szóval, fülei ide-oda mozognak, szimultán a farakával, kémlel, szimatol, és már alig várja, hogy futhasson neki az óriási kertnek, köszönteni a vendégeket.

A menyasszony odasúgja neki, „Fuss csak, Rézi, szaladj…” – aztán magára maradva, mint egy kislány, tovább figyeli a számára oly kedves, ismerős hangokat. Elmosolyodik, lassan az ajtó felé indul. Nem siet. Szeretné egy kicsit tovább őrizni ezt a különös pillanatot. Még ellop magának egy utolsó nyugodt percet, hogy titkosan csodálhassa a távolban örömködő barátait.

A barátok

A vőlegény tanúja és a jóbarátok úgy festenek, mint a férfimagazinok fashion oldaláról kikacsintó topmodellek. És mindannak ellenére, hogy a nyakkendőkötéssel, mandzsettázással és ropogó inggallér gombolással le is tudták a nap számukra legnehezebb részét, módfelett fessek és elegánsak.

Benépesült a kastélykert. Sorra érkeznek a vendégek. Nem volt dress code, mégis hihetetlen, mint egy mini Ascot Derby, úgy suhannak az elegáns selymek, kifinomult öltönyök, csinos kis fejdíszek, sőt, hatalmas kalapok. Mindenki olyan szép!

Megtelik élettel a park, a férfiak szivarjai elkezdenek füstölgeni, aztán frissítő áldomást kortyolgatnak. Valaki éppen megdicsérte a pogácsát. Oh, és van, aki már a másodikért nyúlt. Rézi pedig – aki mélyen elkötelezett a pogácsa iránt – ügyesen gondoskodik róla, hogy neki is jusson egy-egy szeretettel odacsempészett falat.

Minden újabb érkezővel egy kicsit hangosabb, és nagyon is élettel telibb lett a kert.  Mindenki vár valamire. A menyasszony a vőlegényre. A vőlegény a menyasszonyra. A vendégek a szertartásra. A gyerekek a sütire. A fényképész arra, hogy Kovácsék kiálljanak a képből. Rézi a pogácsára. A koszorúslányok a csokordobásra. Aztán meg már mindenki azt találgatta, hogy mikor fordul be az oldtimer a kapun. És a várakozás percei úriemberes szivarfüstbe öltöztek.

A vőlegény

A hatalmas kovácsoltvas kapu kitárul. Először csak egy krómozott lökhárító villan meg a lombok között. Mondjuk már az is nagyon impozáns, de aztán feltűnik a csontszínű Mercedes cabriolet hosszú, elegáns orra, amely méltóságteljes nyugalommal gördül be a kastély parkjába. Ez az autó sem siet. Tudja, hogy minden tekintet rá szegeződik, és mohón kiélvezi a visszafojtott hűhákat. Pedig valójában nem is az autó az, akit várnak. Az autó csak bejelenti őt. A vőlegényt.

Hirtelen mindenki abbahagyja, amit csinál. Leginkább a férfiak. Mert már gurul feléjük az autó, nesztelen suttogással, elegánsan, mint egy vízen sikló hattyú. Majdnem tátva marad a szájuk, Rézi meg hoppon marad. Pogácsaszünet.

Nagy szerencse, hogy itt a ceremóniamester, aki mint pedellus az iskolában, megpróbál rendet teremteni. Mert hát, a fiúk ilyenkor pontosan ugyanúgy viselkednek, mint húszévesen. Először egy komoly, meghatott kézfogás. Érzik azért, hogy itt ma nagy dolog lesz. Aztán még egy kézfogás. Az egyikből már ölelés lesz, a másikból vállveregetés. Elhangzik néhány félmondat, amit csak ők értenek igazán, csibészes megjegyzés, némi jóindulatú ugratás. A nevetésekből sejteni lehet, hogy valaki megpróbálta oltani a vőlegényt, elnézést, oldani a vőlegény izgalmát.

A férfiak ilyenek. Nem mindig mondják ki, hogy izgulnak egymásért. Inkább koccintanak egyet, megigazgatják egymás nyakkendőjét, aztán – pontosan tudom, hogy a meghatottságtól – úgy tesznek, mintha egy teljesen átlagos szombat délután lenne. Bár annál némileg sokkal jobban néznek most ki az ünneplőjükben.

A vőlegény nem gondol most túl sok mindenre

Egyszer csak elcsendesedik minden. A fiúk néhány lépéssel odébb húzódnak, nem azért, mert már nem szeretik a barátjukat, dehogy, hagynak neki egy kis magányt.

Márkó egyedül marad a csokorral a kezében, amibe szerintem jó is most belekapaszkodni. Biztonságot ad. Nem tudom, mire gondolt. Lehet, hogy semmi különösre. És az is lehet, hogy csak ilyesmik járnak a fejében, hogy „Mindjárt itt lesz… Jaj, csak el ne bőgjem magam… Egészen biztosan oltárira gyönyörű lesz…” Aztán látta mindenki, hogy vett egy mély levegőt, és megint megszorította a csokrot. De az egészen biztos, hogy elmondhatatlanul boldog volt.

First look

Emlékeztek, amikor Noémi lopva lesett ki a szalonajtón túlra? Most pedig mi van? Már nem ő néz minket. Itt, ebben a pillanatban mindenki őt nézi! A ceremóniamester úgy nyújtja felé biztonságos karját, hogy távolból is látszik, nem a küszöbtől óvja, hanem ezt a hölgyet most életének egy új fejezetébe vezeti át.

Ez már önmagában annyira megható momentuma egy esküvő kezdetének, hogy le sem tudom írni, mit érezhetett az a két szempár, amikor egymásba tekintettek. Elintézhetném azzal, hogy olyan homályos volt a szemem, hogy nem is láttam, mi történik, de inkább leírom, Noémi antréja az egyik legcsodásabb pillanata az esküvőnek. Sose hagyjátok ki a first lookot! Ti is éljétek meg!

Csodálatosan szép ez a néhány perc, kettejük minirandija, amire persze mindenki az első sorba vett jegyet, hogy mindent jól lásson. Azt hiszem, senki nem gondolkodik most azon, hogy „Hű, de jól esne egy frissítő…” meg azon sem, hogy púdert igazítson. Még ha le is könnyezgettünk egy kicsit a festékből.

Akkor most házasítsuk össze őket!

Most kezdődik az, amiért ma mindannyian itt vagyunk. A vendégek odakint még önfeledten beszélgettek egymással, azonban a nagyszalonban, ahol sorban elfoglalják helyüket, valami láthatatlanul megváltozik. Pedig nem szólt rájuk a ceremóniamester, nem intette őket csöndre. Ő csupán gálánsan, finom kézmozdulatokkal irányítja a násznépet, akiknek a mosolya mögött valami hihetetlen, csöndes elmélyültség, és a meghatódott tisztelet ül. A beszélgetések sem maradnak el, csak suttogássá szelídülnek.

Körülöttem – enyém a megtiszteltetés, hogy összeházasíthatom Noémit és Márkót – azok a csodás virágok, a finom, csöppet sem harsány, ám mégis figyelmet követelő színek, amelyek egész nap végigkísérték az esküvő dekorációját. Ott vannak a menyasszony csokrában, minden apró részletben, hiszen mind ugyanabból az álomból született. A dekoratőr álmából, aki egyetlen, a pártól kapott útravaló alapján – „Legyen bordó és mályva” – hozzácsempészett még néhány színt, és hihetetlen történetet alkotott. Vannak olyan dekoratőrök, akiknek három szó elég. És ebből egy világot építenek.

Nyitva áll a teraszajtó. Beszűrődik a dombság kellemes klímájának levegője. Halk hegedűszó kíséri az összesuttogásokat, amire a kert virgonc madarai rárímelgetnek a csicsergéssel. Én pedig a történetükkel várom őket. Meg egy apró kis kérészszúnyoggal a szoknyám ráncain.

És itt jönnek ők!

Aztán a ceremóniamester épp intene egy „Kérem álljanak föl”-t, de abban a pillanatban, mint a tornasor, magasodnak a kristálycsillár felé a meglepődött vendégek. Olyan ezt a meglepődést látni nekem velük szemből, mintha senki nem tudná, hogy esküvőre jött. Holott csak attól a szépségtől lepődtek meg ennyire, amely a tágra nyitott ajtóban megjelenő Noémit és Márkót körbeöleli. Ez olyan szeretetcsillámpor. Vagy a mámoros szerelem burokja. Valami olyasmi, ami engem is meghat minden esketés alkalmával.

Én meg olyan vagyok, mint egy vőlegény, aki arra gondolt a first looknál, hogy „Jaj, csak el ne bőgjem magam”. Mondjuk nincsen abban semmi. Minden esküvőn elbőgöm magam, az viszont vigasztal, hogy a többiek is. Mindenkinek van valami, ami megfacsarja a szívét, és kibuggyantja a könnyeket. A legjobb, amikor az apukák bőgnek, és próbálnak úgy tenni, mintha egy pteranodon – azért írom ezt az őshüllőt, mert ezt mindenki ismeri a Jurassic Park miatt – repült volna bele a szemébe.

És ebben a pillanatban már nem létezik sem dekoráció, sem virág, sem hegedűszó. Csak két ember. És az a rengeteg szeretet, amely értük ma összegyűlt a Prónay-szalonban.

A szertartás végén magamhoz ölelem őket. Azon a hosszú úton, amíg eljutunk oda, hogy kimondom róluk, nekik, mostantól férj és feleség vagytok, addigra megszeretem őket. Nem lehet ezt elintézni egy kézfogással.

És miután visszaölelnek, én meg újra elbőgném magam, menjünk el sietve, csodáljuk meg a dekorációt és a desszerteket. Hiszen nem lehet egy esküvőn végig könnyes szemmel üldögélni.

Az élő színpad

Egész nap gyönyörködtünk bennük. A gazdag virágkompozíciókban, a gondosan, ezüst gyertyatartókkal, kristályokkal, porcelánokkal megterített asztalokban, a desszertekben – azokat eddig csak lopva kukucskálhattuk meg a szalon üvegajtaján át -, amelyek addig türelmesen vártak a vendégekre.

Csodáltuk a pislákoló gyertyákat, amelyek a desszertasztal diszkrét félhomályát adták, és az ámulatba ejtő színeket. De most történik meg az, amiért mindez megszületett. Körbeüljük az asztalokat. A székek már nem üresek, a csillogó talpas poharak megtelnek vidáman buborékoló pezsgővel, összekoccannak, miközben harsognak az „Isten-Isten”-ek és a „Cheers!”-ek, aztán a desszertekből eltűnnek az első falatok.

A desszertasztal minden esküvőn egy bűvkör. Állnak körülötte, először csak nézegetik, és többnyire ilyeneket mondogatnak, hogy „Oh, én ebből csak egyet…” meg hogy „Oh, én csak lefotózom, mutatni a kollégáknak…”, aztán még el sem készül a fotó, a harmadik zserbót veszi el, elegánsan nyammog, aztán valamit mondani próbál a megboldogult nagyikáról, akinél jobban senki nem sütötte a zserbót, de ez, na, ez azért megüti a mércét. És vesz diszkréten még egyet, majd átsétál a következő kínálóhoz. Azon meg pechünkre ott sorakoznak az illatozó rákóczik.

És ez így van jól. A desszertasztal nem azért van az esküvőn, hogy legyen valami a fényképeken, ami színes és szép. A desszertek azért vannak egy esküvőn, hogy ne legyen vége. Komolyan. Figyeld csak meg! A szertartásnak vége. Mindenki sírt egy kicsit. Megölelték egymást. A vacsorának vége, a sültestál kivonul, a desszertasztalos szalon ajtaját pedig kitárják. És az esküvő hirtelen megint mosolyogni kezd. Mindenki mosolyogni kezd. Hiszen remek ürügy arra, hogy még maradjunk, hogy még beszélgessünk, hogy még egyszer összekoccintsunk, meg még egyszer megdicsérjük a menyasszonyt, és még egyszer megöleljük a nagymamát.

És van még valami. A desszerteknek nincs protokolljuk. A szertartásnak van, a bevonulásnak van, a gratulációnak van. De a desszertasztalnál ott mindenki ugyanaz. A vezérigazgató nagybácsi, a csinoska koszorúslány, a délceg nagypapa, és Ferike is, az unokaöcsi, aki csak három éves. Mind ugyanazzal a csillogó szemmel nézik és falatoznak. Ezért van desszert az esküvőn.

Innen már csak nagyon erős önuralommal lehetne távozni. Persze, senki nem akar. Most éljük meg a legjobb részt, amikor már az sem baj, ha a nyakkendőre pottyan egy komplett dobos torta. Na, a Lizi dobos tortája…

A Lizi dobosa gyönyörű, és nem elég, hogy kiállta az utat Balatonszentgyörgytől Alsópetényig, elmondhatatlanul finom. Már pont belemennénk olyan beszélgetésekbe, hogy nyamnyam, ez színtiszta csokoládé, meg hogy érzem az ekvádori kakaóbab aromáját, meg hogy kakaóvaj, na az biztosan nincs benne, akkor megjelenik a ceremóniamester, finoman meginvitálja a társaságot a nyitótáncra, és mindenkinek kellemes utat kíván az Andreánszky teremig. Ami negyven méteres táv, de egy komplett cukrászda elfogyasztása után némileg többnek tűnik.

Úristen! Ezt a számot imádom!

Noémi és Márkó újra kapnak néhány perc magányt. Persze, csodálattal körülöttük van a teljes társaság. De amikor egymás szemébe néznek, a férj szorosan átöleli feleségét, ők csak ketten vannak. Megszólal a dallam, amit ha az elkövetkezendő életük során bármikor majd meghallanak, ezek a pillanatok jutnak az eszükbe. Az ölelés, a boldogság, a biztonság Márkó karjaiban.

És akkor Tomi DJ feltekeri a hangerőt!

Viszlát, elegáns esküvő! Hello, buli!

A zakók meglazulnak, a nyakkendők olyan fura helyekre kerülnek, hogy a talált tárgyak osztályáról is nehéz lesz visszaszerezni, a tűsarkak elsétálnak pihenni, és megérkeznek a vajpuha balerinák, meg a tornacsukák. Aztán hirtelen előkerülnek azok a bizonyos „brilliáns” szemüvegek. És abban a pillanatban minden lányból egy kicsit csillámpóni lesz. Este tíz után előfordul, hogy a fiúkból is.

A fények cikáznak, a hideg szikrák felcsapnak, dübörög a ritmus, valaki már ugrál, meg hangosan együtt énekel a zenével, és ilyenkor már senki nem azon gondolkodik, hogy mit illik. Mert a boldogságnak nincs etikettje, meg koreográfiája sem.

Őfelsége, a torta

Aztán a hangfalakból az oltári kedves dalocska kezd szólni Joe Jonas hangján, hogy“I keep on hopin’ we’ll eat cake by the ocean…” és TomiDJ búgó hangon beleénekli a mikrofonba, hogy „Walk for me Baby…”, és mindenki hirtelen megvilágosodik, hogy bár Alsópetényben óceán nincs, de torta nagyon is. Irány a már gyönyörű, lebukó napban úszó terasz, és vágjuk fel!

Az esküvőkön mindig vannak kétségei a szervezőnek, hogy minek járatja ide-oda a vendégeket egész nap. Áhítatos séta a templomból a falatozásra, befrissítőzve séta a polgárira, negyven perc sírásos, röhögős szertartás után ugrálás csokorért, oh, ezt meg is mutatom, mert ez az a pillanat, amikor a csokor sokkal többet ér, mint amit a virágkötő számláján látunk.

Csokordobás

Palóczki Tamás ceremóniamester csibészes mosollyal hirdeti ki a játékszabályokat.

” Kettő van. A menyasszony nem néz hátra! És Önök, hölgyeim, nem tiporják meg egymást!”

Karok a magasban, tekintetek a csokron, a mezőny felkészült. A menyasszony persze hátranéz, csalás! De itt már nincs barátság. Egyetlen csokor van, és pillanatnyilag mindenki azt akarja. Úgy látom, még a ceremóniamester is játékba száll a házasságért, bár ő kicsit rossz felé fordult, nehéz lesz így, mandínerből elkapni.

Megvan a győztes, ugrott, mint a nyuszi! Még szerencse, hogy ebben az esetben nem esendő az ember. Bezzeg a tortánál. Menjünk csak vissza a terasz alkonyába, essünk nyugodtan kísértésbe, és engedjük bátran szabadjára a gyöngeségünket. Elvégre azért hozták a tortát.

Innentől indul a közös háztartás

Egy kés van, két kéz fogja, meg kell találniuk az irányt, az erőt, a ritmust. Egészen banális dolog, mégis közben annyira szép szimbólum. A tortavágás a közös háztartás első mozdulata.

Ráadásul amit felvágnak, nem tartják meg maguknak, hanem szétosztják. Az első szeletből egymást kínálják, aztán jut belőle mindenkinek. Mintha abból a boldogságból, ami egész nap körülöttük gyűlt, most lehetne szeleteket vágni, tányérra tenni és átadni azoknak, akik velük ünnepeltek.

Egész nap mindent összeadunk. Két embert, két családot, barátokat, történeteket, ígéreteket. Aztán estére odaállítunk eléjük valami gyönyörűt, ami egyben van, és arra kérjük őket, hogy vágják szét. Furcsa szokás. Ám éppen ez benne a lényeg. Mert az első közös tortájukból nem azért vágnak, hogy kevesebb legyen, hanem hogy mindenkinek jusson belőle.

Mit is kívánhatnánk csordultig telt szívvel, ennyi gyönyörűség, finomság és szeretet láttán? Legyen ilyen a közös életük is. Szép, édes, és mindig legyen kivel megosztani. Legyenek körülöttük azok, akik ma is mellettük állnak, és érkezzenek meg majd azok is, akik ma még nem ismerhetik ezt a történetet. Legyen mit ünnepelni, legyen min nevetni, és legyen mindig kihez hazatérni.

Köszönöm Noéminek és Márkónak, hogy részesei lehettünk életük egyik legszebb napjának.

Köszönöm szolgáltatótársaimnak és barátaimnak, hogy újra csodát alkothattunk együtt.

Örömmel és óriási büszkeséggel jegyzem ide őket:

Helyszín: Prónay-kastély, Alsópetény

Helyszíni koordinátor, a Prónay-kastély esküvőszervezője : Misley Kriszta – Prónay-kastély

Fényképész: Déber Gábor – Az Esküvőfotós

Fényképész és videó: Vanessa Molnar – Vanessa Molnar Photography

Menyasszony ruhája: Oláh-Lautner Brigitta – Lautner Bridal Couture

Tanú ruhája: Oláh-Lautner Brigitta – YOU by Lautner

Vőlegény szmokingja és öltönyök: Fedor Gergő – Lavard Hungary

Smink és frizura: Szalai Nikoletta sminkmester – Makeup Tár

Virágdesign, dekoráció és menyasszonyi csokor: Papp Zoltán – Zolej Flowers & Decor

Menyasszonyi torta és desszertek: Kruppai Lizi – Lizi Cakery

Ceremóniamester és DJ: Palóczki Tamás – Tomi DJ & CM

Jegygyűrűk, eljegyzési gyűrű és ékszerek: Vinnai Heni és Attila – Life & Style Ékszer

Egyedi tervezésű kalapok és fejdíszek: D. Varga Réka – Reed and Rime

Oldtimer: Pisók Zoltán magángyűjteményéből

Esküvőszervező és szertartásvezető: Pintér Andrea – Whisper Cafe Wedding

Szöveg: Pintér Andrea