Kinyitott a Skanzen!

Kinyitott a Skanzen. Végre. Hurrá és éljen!

Tudom, hosszú évek óta ismétlem magam, és lassan úgy néz ki, mintha Diót rutinsétára hordanánk a Skanzenbe. Pedig ezek sosem rutinséták. Mindig van mit látni.

Tavasz legelején még nem parádézik a természet. Nincs az a mindent elöntő nagy zöldség, amitől pár hét múlva már alig látni a házakat, kerítéseket, köveket. És talán éppen ezért, ilyenkor vesszük észre azokat a dolgokat, amelyek mellett máskor simán elsétálunk.

Mindig is irigykedve néztem azokat, akik kiraknak egy fotót mondjuk egy zsanérról. Csak úgy. Egy zsanér. Semmi más. Teljesen indokolatlan, én meg percekig tudom nézni, hogy milyen szép, zseniális kép. Na, már nekem is van zsanérom. Elnézést, ne legyünk már igénytelenek, egy díszes, kovácsoltvas ajtópántom.

Meg egy gyönyörű ívű, faragott sírkövem. Kopasz indák a köveken. Az első virágok. Ibolyák a fűben. És itt van Dió, a tacskókislány, aki láthatóan legalább annyira örül annak, hogy újra itt van, mint mi.

Lehet enni finom, frissen sült rétest is. Arról nincs kép. Mire eszünkbe jutott, már felfaltuk. És valamiért az első tavaszi napsugarakban a kávé is sokkal jobban esik, mint otthon.

Dió pedig fél napon át szimatol. Mindenhol. Mindent. A téli hónapok után akkora illatorgiát kap, hogy mire beülünk az autóba, neki arra a napra már annyi, és horkol hazáig.

Amúgy meg, kisibolyás boldog nőnapot minden kutyalánynak és emberhölgynek!