A Szentendrei Skanzen minden év márciusában nyitja meg kapuit és egészen a zúzmaráig, novemberig várja a látogatókat. És ez a dátum most pont azt jelenti, hogy zokog a szívem, véget ért az idei évad.
Sakanzen Kártya – Nyolc hónapnyi derű
A Skanzen nekünk és a kis tacskónak olyan, mint amikor a városi családok bevágták magukat szombat reggel a kocsiba és kiruccantak a telekre, a harmatosba, a frissbe, ahol nincsen dress code, csak a tornacsuka… És szívták magukba azt az áldott jó levegőt.
Április elsején megvásároltuk a Skanzen Kártyát, és vettünk magunknak majd nyolc hónapnyi derűt.
„Az adott naptári évben megvásárolt Skanzen Kártyával egész esztendőben ingyen látogathatják a múzeumot a bérlettulajdonosok, valamennyi nyitvatartási napon, legyen az normál nyitva tartás, fesztivál, vagy kiemelt esemény.”
Őslakosok lettünk
Három évszak alatt megtettünk a Skanzen kerítésén belül úgy nyolcvan kilométert lábbusszal, tapostunk magunknak ösvényeket és gyűjtöttük az élményeket. „Őslakosok” lettünk.
A Skanzen hatvan hektáros területén nincs kötelező haladási irány. Arra mégy, amerre a lábad visz.
Mi mindig a fonákjáról barangolunk.
A kis tacskó titkos útvonala
És akkor most megosztjuk az eddig jól megőrzött titkunkat, a Dió szimatára bízott útvonalat. Mert a tacskó azokat a helyeket keresi, amelyeket – kis túlzással – senki sem ismer. Egészen ennek a cikknek a megjelenéséig.
Bemégy a főbejáraton, át a vasútállomás várócsarnokán, ott sorakoznak a szép kivitelű térképek, abból vegyél magadhoz egyet. Szóval jobbra, a Felső-Tiszavidék felé, el a harangláb és a református kis templom mellett, majd át a Margitka-hídon. Itt egyszerre az az érzésünk támad, hogy végig kell sétálnunk a Felföldi mezővároson, tán összefutunk a Színésznővel.
„Egy napon híres színésznő száll le a vonatról a mezőváros peronján. Vajon mi köze van a szatócsnak, a szatócs fiának, a csizmadiának, vagy a tehetős özvegyasszonynak a színésznő érkezéséhez? Miről pletykálnak a városban?”
Nyugodtan felejtsd el, hogy a pletyka csúnya dolog és élvezd az előadást.
Jenő
Jenőkénél vegyél fahéjas mogyorót a szatócsboltban, jó lesz majszolni, amíg fölérsz a hegyre.
Mielőtt azonban nekiindulnál a túrának, tégy egy kitérőt az Észak-Magyarországi faluba, a Magtárba.
Időutazás 1967-be, abba az évbe, amikor a Skanzen is meglátta a napvilágot.
Belépünk a veretes ajtón, megkérdezzük, ölben bevihetjük-e a kiskutyát, jön a kedves válasz: – Miért vinnék ölben, van annak lába. Így Dióval – mint teljes értékű múzeumlátogatóval – nézhettük végig a tárlatot.
Otthonka kiállítás
Otthonka kiállítás! – sikoltoztam örömömben. Megérinted azt a förtelmes nájlont, serceg az ujjaid alatt, mint az elektromos kisülés és hatalmasat dobban a szíved. Eszedbe jutnak a nagymamák, a nénikék, kamraillat, méteres kalács, meg stelázsi és a málnaszörpnek az íze. Irmuskát látod, aki hajdan Szikszón várta a családot, gyöngyözött a húsleves a szalvétagombóccal, pördült-fordult, patika tiszta otthonkájában hátrament a zöldségeskertbe, lekanyarintott egy fej harsogó karfiolt, hozzá illatozó petrezselymet és odadobta belőle a tejfeles karfiolpörköltet nokedlivel. Az otthonka a családi fészek jelképe.
Nem bírom ki, hogy még egy polcot ne említsek meg, de a többit nézzétek meg magatok.
A Hé ’67 tárlat 2018. végéig várja a látogatókat az Uradalmi Magtárban.
Íme, a Púder Manci sarok
Hüppögve a feltörő emlékektől, irány a Mándoki görög-katolikus templom. Lankás hegymenet az erdőn át, minden évszakban átváltozik.
Soha, egyetlen lélekkel nem találkoztunk ezen a fölfelé vezető úton, ez csak a beavatottak erdeje. Ha szerencséd van, a dombtetőn ott lesz fönt Józsi bácsi, a templomkert vendégfogadója. És akkor láthatod ezt:
Ennyi bőven elég is lenne egy napra, de itt most egy évadról mesélünk, Dió különös útvonaláról, úgyhogy tessék tovább haladni a Balaton-felvidék felé, az erdőn át. Pláne, hogy szerencsére erre sehol aszfalt.
Leérünk az Óbudavári katolikus templomhoz, aminek ha a jobbjára állsz, leginkább ősszel, amikor aláhullanak a lombok, olyan mesés panorámában lesz részed, mintha legalábbis az Eiffel-torony magasságából néznél tova.
Innen még néhány száz méter jobbra tartva és elérünk a földi mennyországhoz. Lelket nyugtató dombocska, rajta a Gyulafirátóti kálvária és a katolikus temető. Mérhetetlenül megható szeglet, kincse a Skanzennek, azonban egy év alatt egyetlen családdal találkoztunk itt csupán, akik épp Isten áldásával piknikeztek.
Megtelt lélekkel, visszatérve a Sztaradova-patak mellett haladó főútra, hazafelé vesszük az irányt.
Mindjárt jön a kisvonat, ha összefutunk vele, a kalauz tekintélyt parancsolóan, de mosollyal integet. Néhány tájegységet kikerülve a Dusnoki szélmalom az irány. A hobbifotósok fókusza, nézd csak azokat a lapátokat, akár a félelmes óriás karjai.
Dióval mindig kukucskálunk, mert az a mendemonda, ha belesel egy ablakon, a szoba lelke vigyázzba vágja magát.
Még látogatást teszünk a kiskutya barátainál, aztán átvágva a mezőn, a márciusi viszontlátásig búcsút intünk.
Mindent a Szentendrei Skanzenről itt